Az út fontossága
Kövesdi Krisztinától sokat tanultam. Megmutatta, hogy mennyire fontos mélyen kapcsolódni önmagammal és megélni az érzéseimet, időt adni nekik a kibontakozáshoz. Beszélgettünk utazásról, önismeretről és arról, hogy miért visz 12 fős önismereti csoportokat a Távol-Keletre és hogyan vált valóra egy kilenc éve dédelgetett álom. Interjú I.rész.
K: Nagyon. Azért járok ide, hogy abba a hangulatban, ami ott átjár, abba a lelkiállapotba, amibe ott belekerülök, abban megmerítkezhessek itthon is. Nem elég csak a fényképeket nézegetni. A környezetbe is bele kell az embernek engednie magát. Nagyon sokat számít a környezet.
Á: Az elmúlt években Thaiföldre jártatok. Miért választottad most mégis a Fülöp-szigeteket?
K: Az, hogy eljutottam a Fülöp-szigetekre, már 2oo9 óta készült. 2oo9-ben az Eupolisz meghirdette a Fülöp-szigeteki útját. Nagyon-nagyon megfogott, de anyagilag ekkor teljesen elérhetetlen volt számomra. Hogy mégis eljutottam a szigetekre, egy rendkívül fontos belső út eredménye. Mielőtt először voltam Thaiföldön, élt bennem egy kép a trópusi tengerpartról. Látjuk a képernyővédőket, az utazós blogokat, és van egy elképzelésünk arról, milyen lehet egy trópusi tengerpart. Mindenről van egy ilyen képünk az életben. Odaérkeztünk, és az első találkozásom a tengerrel nagyon fájdalmas volt. Aki járt már Phi Phi-n az tudja, hogy Phi Phi keleti fele, ami a földrész felé néz, az apálykor katasztrofális látvány. Visszavonul a víz, mindenhol kövek vannak és minden, amit elképzeltél, az ott nincsen. Na ez volt a legelső találkozásom a trópusi tengerrel. Ott álltam a tengerparton és zokogtam. Annyira nagy csalódás volt, hogy ez nem az, amire vágytam, amit kerestem. Nyilván estére már dagály volt, szebb volt, átvittek a sziget túloldalára. Na azért az ott már hasonlított, tele volt turistával, de az sem az volt, amit megálmodtam. Most már utólag tudom, hogy az összes utazásomban ezeket a bennem élő képeket kerestem. Él bennem egy kép valahonnan, hogy ez milyen lehet, van bennem egy vágy valamire, és mindenhol ezt kerestem.
Koh Phi Phi apálykor
Idén tudtam, hogy Thaiföldtől tovább akarok menni. Aztán a Facebookon megjelent egy interjú egy magyar sráccal, Cserkúthy Balázzsal. Ő a Fülöp-szigeteken él és nagyon szeretné megmutatni a magyaroknak, hogy mennyire fantasztikus és természet közeli ez a hely. Írtam neki és két nap alatt leszerveztük, hogy megyek és viszek magammal 1o embert. Balázsról mesélek még egy történetet: körülbelül 18o közös ismerősünk van Facebookon, azaz mi ketten akár kapcsolatban is lehettünk volna, már réges-régen találkozhattunk volna. Azon röhögtünk, hogy nekünk a Fülöp-szigeteken kellett találkoznunk. Ebben micsoda sors van! Micsoda karma van ebben, hogy itthon ez a találkozás nem jöhetett létre! A világ egy másik pontján találkoztunk. Sok ilyen történetem, sok ilyen barátom van még. Például, akikkel Dél-Koreában találkoztam, és azóta is a barátaim. Itthon lehetetlen lett volna a találkozás, mert teljesen más körökben mozgunk.
Az utazás volt az, ami összekapcsolta a sorsunkat. Szerintem ez nagyon fontos.
Szóval, jött Balázs és most elmentem a Fülöp-szigetekre, ahova 2009 óta vágytam. Gondolj bele, kilenc év telt el, mire ez megvalósult! És az utazás harmadik napján, szakadó esőben ott álltam, azon a tengerparton, amit én megálmodtam. Pontosan úgy nézett ki, mint amilyen kép élt bennem erről. Akkor, ott azért zokogtam, mert azt éreztem, hogy megvan. Hogy igen, ez az, mindig erre vágytam. Ennek szerintem nagyon nagy üzenete van. A bennünk élő képeket, amiket megálmodunk, amire vágyunk, nem szabad feladni. Nem szabad megalkudni. Minden utam nagyon sokat adott. És egyszer csak tanúja vagyok az álmom beteljesülésének. Képzeld el! Nincs turista körülöttünk, csak mi, tízen, hosszú kilométerekre a pálmafák, a fehér homok és a hullámzó tenger.
Á: Ez volt az, amit kerestél. Ez után az élmény után hogyan viszonyulsz az ezt megelőző utazásokhoz, tengerpartokhoz?
K: Ahhoz, hogy ez így beteljesüljön, nem lehetett volna kihagyni egyetlen utazást sem. Az a tapasztalatom, hogy aki rögtön eljut ide, az nem tudja az hosszú távon megtartani az élményt. Mert a szenvedésre és a fájdalomra vagyunk szocializálva. Bármilyen hihetetlenül hangzik, de ha azonnal túl jó, azt a lélek nem bírja elviselni. Nagyon nagy váltás, nagyon nagy trauma. Minden egyes tengerpart, minden egyes utazás elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ezt most megtapasztaljam és ilyen mélyen meg tudjam élni.
Á: Miből fakad ez a tudati, érzelmi korlátoltságunk? Miért kell ezeken végig mennünk? Miért nem bírjuk befogadni azt, hogy most minden jó? Személyes tapasztalatot tudok mondani. Én csődbe vittem egy céget emiatt. Nem hittem el, hogy ez ennyire jó lehet és tönkretettem. Ez lenne a fejlődésünk útja?
K: Minden élethelyzet a fejlődésről szól. Benne vagyok egy lelkületben, benne vagyok egy lelkiállapotban. Minden lelkiállapot, különböző fejlődési lehetőségeket ad és különböző úton lehet ezekből fejlődni. Abban teljesen szabad vagyok, hogy hogyan fejlődöm meg ezeket a lelkiállapotokat. Abban viszont nem, hogy mit bírok el. Van egy indián történet. „Felveszi az indiánt a nyugati ember. Hová megy bátyám, kérdi tőle. A városba, válaszolja az indián. Akkor elviszem. Ne vigyen el, fiam. De, elviszem. Úgy is lesz. Az öreg indián kiszáll az autóból a városban, és leül az út szélére. Megjöttünk, bátyám, miért nem megy a dolgára, kérdi tőle a segítője. Fiam, be kell várnom a lelkemet.”
Eljuthatunk gyorsan A-ból B-be, de a belső utat nem spórolhatjuk meg. Gyorsíthatunk rajta, de a lelkünknek idő kell. A különböző pszichoterápiás technikák a gyorsítók. De hiába gyorsítasz, az érzelmi feldolgozásnak, az érzelmi fejlődésnek akkor is van egy útja, egy folyamata, amit végig kell járni. Erre van egy mondatom: A lélek nagyon lassan mozdul. Nagyon-nagyon lassú a lelki életnek a mozdulása, de megéri végigmenni az úton. Úgyhogy ezért.
Kövesdi Krisztina