Az eredet

Éppen tíz éve, 2oo8-ban kezdődik a történet. Akkoriban az érettségire készültem és ezen kívül nem sok minden jutott eszembe. Éltem a középiskolai életet. Én voltam a leginkább meglepődve, amikor az élet úgy hozta, hogy lehetőségem adódott kipróbálni magam modellként. Akkori tudatosságom minden elérhető szeletét összeszedtem és négy óra gondolkodás után, belevágtam.

Az első képek elkészülte után két héttel jött a következő lépés. Egy válogatás, majd megkeresés Milánóba. A döntés újra megszületett és az érettségi felkészülést már kintről folytattam, miközben belekerültem a divatipar közepébe. Iszonyatos lelki kihívás volt. Visszatekintve a napnál is világosabb volt, hogy mennyi rejtett feszültség, frusztráció és bizonytalanság volt bennem akkoriban. A kajakos múltam érzéketlensége és a középiskola „laza” hangulata fedte be a nyilvánvalót. Érzelmileg teljesen ki vagyok szolgáltatva. Szabad döntésnek éltem meg. A felszínen minden rendben volt. Ám a lelkemben már gyülekeztek az intő jelek.

“A kérdés adott volt: egyetem vagy utazás?”

Ázsiai belépő

4 hónapos milánói tartózkodásom közepén ért a hír, hogy felvettek a Corvinusra, így biztosnak tűnt, hogy merre megy az utam tovább. Ám két héttel az egyetem megkezdése után sorra jöttek az ajánlatok Ázsiából. Több nagyvárosból is jeleztek, hogy szívesen szerződnének és kivinnének ügynökségek. A kérdés adott volt: Egyetem vagy utazás? Másnap a tanulmányi osztályon kezdtem és a két féléves halasztásomat intéztem. Készültem az útra. Tettekben igen, lélekben annál kevésbé. Az elválás első nagy sokkját is átéltem a családommal és egy nappal később Pekingben landoltam. A város, a sorozatos új élmények beszippantottak. Annyi minden volt, ami elvonta a figyelmemet, hogy észre sem vettem a magányomat. Most már látom, hogy akkor éltem meg először a kapcsolódási problémáimat tudatosan és indítottak el valamit. Közben megismertem lakótársként azóta is egyik legjobb barátomat, Ráchelt. Peking egyszerű volt: Válogatások, munkák, sport, bulik.

Folyton új emberek, a világ minden tájáról érkezett modellek és a helyiek egyvelege. Nem is kellett más fiatalként, az ébredésem előtt pár évvel. Teltek a hónapok és elérkezett az ideje a következő állomásnak. Pekingben némi elzártságban éltünk, nem voltunk szerves részei a városnak. A pekingi téli hidegek után Bangkok maga volt a paradicsom. Mindent lehetett, és mindenre lehetőségünk is volt. Mindenki annyit vett ki belőle, amennyit szeretett volna.

Ott álltam az első napom estéjének első buliján és akkor ismertem meg őt. Thai volt, az előítéletekkel szemben Nő. Sokat mozgott a modellek között. Azt mondta Mayanak hívják. A törzshelyként fenntartott étteremben is megfordult. Vicces volt, kedves és jól kijött mindenkivel. Köztünk bensőségesebb lett a viszony. Tudattalanul élt bennem a honvágy, szeretethiány és egy biztos kapaszkodót láttam benne. Úgy tűnt Ő is így van ezzel. Két lélek kereste a kapaszkodót. Az első két és fél hónapban látszólag minden rendben ment. Majd megkérdezte, nem költöznék-e hozzá. Jó ötletnek tűnt, így belementem. Emellett akkor már tudtam, hogy a modellkedés nem lesz elég, az egyetemet nem akarom kihagyni. Szeptemberben mindenképpen elkezdtem. Már április volt, amikor valamire figyelmes lettem. Nem akarja megmutatni a személyiét. 

Ki is Ő valójában? Ki vagyok én?

Máig meghökkent és megvisel, hogy mennyire nem láttam tisztán. Nem vettem észre azt, hogy lesodródtam a helyes útról. Kiléptem a családi háttér adta keretből és nem tudtam irányítani a sorsom alakulását. Kiengedtem a kezemből a kontrollt az életem felett. Akkor, abban a helyzetben, a lelkem életveszélyben volt. Hamarosan a fizikai testem is követte.

Egy szerda estén történt. Némileg spiccesen értünk haza. Arról kérdezett, hogy meg akarom-e hosszabbítani a vízumomat. A válaszom egyértelmű volt: hazamegyek és elkezdem az egyetemet. Kikapcs. Teljes őrület vett erőt rajta, amiért így döntöttem. Miután a kiabálásával sem tudott eltéríteni ettől a szándékomtól, kirohant a szobából. Pár másodperccel később egy nyél nélküli kés csupasz pengéjével tért vissza. A következő pillanatok már csak villanások. Egy párnával védtem magam, de elejtettem. Egy felkiáltásra emlékszem: „Ha nem leszel az enyém, más se nézzen Rád!” Az arcom felé vágott, én a kézfejemmel védtem magam. Semmi sem történt. Illetve azt hittem.

A következő képem a falra fröccsenő vér élénk vörös színe. Két ujjam nyílt szét. Taxi, kórház, műtét. Haza. Hozzá. Máshova nem is tudtam menni. Könyörgött, hogy bocsássak meg. Kiszolgáltatott voltam, kába a fájdalomcsillapítóktól. Három héttel a hazarepülésem előtt. Sem jegyem nem volt, sem a szégyentől nem tudtam szabadulni, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Felelősnek mindenki előtt egy görögdinnyét tettem meg. Csak megszaladt a kés, semmi több, mondtam. Bocs, dinnye!

Egy mély lélegzetvételre futotta. Nem lehet baj. Sikerült. Elindultunk.

Folytatatom az utamat

És elindultam. Azóta is úton vagyok. Azóta vagyok csak igazán úton. A megértés, önismeret útján. Ezt a traumát ma már áldásként élem meg, ami elindított. Az elmúlt évek során, lépésenként, önmagam jobb megismerése által értettem meg mind jobban, hogy mekkora az egyéni felelősségem a boldogulásomban. Azóta is ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Mit tanultam

Neheztelek némiképp arra az emberre, aki ezt tette velem. Nem tagadom viszont le a saját felelősségemet. Minden tettemért felelős vagyok. Rajtam múlik, hogy elszenvedője, vagy alakítója vagyok-e az életemnek. Ez a szabadság azonban közösség, önismereti munka és őszinte szembenézés nélkül nem megy.