Az elmúlt hetek és hónapok iszonyatos tempója és sűrűsége után indultunk útnak. Én abban a reményben döntöttem a túra mellett, hogy a fáradtság ellenére beiktathatjuk a szokásos éves elvonulásunkat. Eddig mindig helyre rakott. Irányba állított. Megtörtént. Másképpen és mélyebben, mint az eddigi útjainkon. 

Az első nap reggel 6-kor indultunk fel az erdőbe. Az egész napos út után 4-kor sátrat állítottunk, 5-re pedig már megvacsorázva, hulla fáradtan, készen álltam a teljes kikapcsolásra. Fekszem a sátorban és az orromig sem látok el, olyan mély a sötétség és a csend. 20 perc telik el. Geri 10 perc alatt elalszik, látom, Ő már csak reggel kel majd fel. Kint szélvihar kezdődik, szakadó eső. A fák recsegnek, a tűz percek alatt kialszik, már csak az elhaló füstjét érzem, ahogy néha felénk hordja a szél. Hirtelen betódulnak a gondolatok. Egyedül vagyok, csendben és sötétben. Veszélyes szitu. A fáradtságtól szellemileg védtelen vagyok. Az elmém védekező mechanizmusai felmondják a szolgálatot. Az elfojtások nem működnek tovább. Meg is van az eredménye. 

Hirtelen, szótlanul telítenek el a bizonytalanságaim és a félelmeim. Minden kinti zörej a gondolataimban, valami vad és félelmetes képzeletet szül. Ilyen még nem volt. Nem ennyire. Kétségbeesetten kutatom a megoldást. Zene nincs a telefonomon, ahogyan térerő sem. Olvasni nem tudok. A fejlámpa akksiját ezzel nem lehet meríteni. A végtelen térben, az erdőben vagyok, mégis bezártan, korlátok között. Odabent a fejemben komoly háború dúl.   

Másnap reggel csendre, 7-8 fokos lehűlésre és hóesésre ébredtünk. Akkor még nem tudtam mit kezdeni az élményekkel. Napok kellettek, hogy elkezdjenek beérni. A félelmek és a természet szelíd ereje viszont kikezdett testileg és lelkileg is. Nyirkos hideg, köd, csontig hatoló dermesztő szél. Tükrözte a lelkem állapotát. A második napon rendhagyó módon félbeszakítottuk az utat és lejöttünk a hegyről. Ennyi most elég volt.

Megéreztem, hogy én is a nagy egész, a teremtett természet része vagyok. Megvan benne a helyem, ami tiszteletre és alázatra int. 

Van valami egészen megdöbbentő abban, ahogy a mindennapok során a város forgatagában ezek az érzések, gondolotak eltompulnak. A lélek sugallatait elviszi a szmog, a város és az élet zaja. Egy sátorban fekve a Zemplén közepén, egy hegy tetején az élet sokkal élesebb. Sokkal elemibb. Milyen hálás vagyok most, amint ezeket a sorokat írom, hogy nekem már nem a létfenntartás a feladatom. Legalábbis nem úgy, ahogy azt hagyományosan értenénk. Megihletett az erdő. Megmutatta, hogy a fizikai síkon túl az élet a lélek, a szellem fejlődéséről, fejlesztéséről, a sugallatok meghallásáról kellene, hogy szóljon. Talán nekünk már ez a feladatunk. Erre születtünk? Megteremthetjük lélekben azt, amit az előttünk élt generációknak fizikai síkon kellett. Hiszem, hogy ez legalább akkora kihívás, mint az Ő feladatuk volt. Máté sorai jutnak eszembe, amikor Jézus ezt mondja a Kísértőnek: 

„Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.” – Mt, 4:4

Nekem ezt adta a Zemplén. Meghajlottam, de csak meghajlottam.