Kelet és Nyugat találkozik
Kövesdi Krisztina interjú II. rész
Á: A legutóbbi ázsiai utam előtt határozott elképzeléseim voltak arról, hogy mi fog velem történni. Azt hittem, hogy minden felhőtlen lesz. Ehhez képest, az első három napom folyamatos rettegésben telt. Hogy gyomorrontást kapok, maláriás leszek, ellopják a cuccomat, megkéselnek az utcán. Mindezt úgy, hogy egy évet már éltem Ázsiában. Meglepett.
K: Éltél már egy évet Ázsiában, ahol felállítottad az elhárító mechnanizmusaidat. Aztán visszamentél úgy, hogy nem volt körülötted védelmi háló. És Ázsia ezt tudja. Ezért minden, amitől félsz, meg fog veled történni, az összes félelmed valóra fog válni. És van még egy titok: minél nagyobbak az elvárásaid, hogy minek kellene történni, annál durvább események történnek meg. Ha el tudsz úgy indulni, hogy itt büdös van, mocsok van, hogy semmi nem úgy lesz, ahogyan elterveztem és ezt belül el tudod fogadni, akkor is megtörténnek ezek a dolgok, de nem ilyen erőteljesen. Nem mindegy, hogy ami megtörténik, az milyen erővel történik meg. A hozzáállás nagyon sokat tud segíteni. Ázsiába úgy kell menni, hogy bármi megtörténhet. Nincs olyan, hogy tudom, hogyan jutok el innen oda. Eljutni valahova művészet. Történt velünk most egy eset a Fülöp-szigeteken. A csoportnak tíz személyes buszt béreltünk, mi Balázzsal külön autóval mentünk. Alig fértek be a csomagok, zsúfoltság volt, és képzeld el, a sofőr felvett még két embert. Egy hatórás útra. Ez itthon annyira elképzelhetetlen. Tele van a busz, de neki nincs még tele, mert arra a fél ülésre még két embert le lehet ültetni. A többiek megőrültek ettől a helyzettől. Este aztán sokat beszéltünk arról, hogy kinek mit jelentett ez a helyzet. Azért ez egy elviselhetetlen állapot. Zötykölődsz, meleged van, nekik más szaguk van mint neked. A körülmények egyből nem olyanok, mint amit elképzeltél. Teljesen kikészültek. Én meg ott röhögtem. Nem lehet elvárásokkal odamenni.
Á: Mi a fő különbség az ázsiai és a magyar élet között?
K: Mi itt egy individuális társadalomban élünk. Itt az egyén boldogulása a fontos. Az, hogy az egyén milyen módon tagozódik be a környezetébe, hogyan küzd meg a mindennapokban, hogyan intézi a hétköznapi dolgait. Itthon minél inkább individuum valaki, annál jobban mennek a dolgai. Közösségekről nem is nagyon tudunk beszélni, mert társadalmi szinten egy individualizációs folyamatban vagyunk benne. Emiatt van ilyen kevés közösségi kezdeményezés. Ázsia egy közösségi társadalom. Az ő alaptézisük, hogy ami velem történik, az veled is. Ami veled történik, az velem is. Egyszerűen nincsenek különbségek az egyének között. A csoport, közösség boldogulása fontosabb, mint a saját egyéni történeteik. Ezért veszi fel a mi sofőrünk a másik két filippínót, akiknek el kell jutni Port Bartonból Puerto Princesaba. Neki a közösség sokkal fontosabb, mint az, hogy megkapja a fizetségét azért az útért. Érted? Itthon ilyen nem fordulhat elő. Itt van egy megbeszélt dolog és el kell juttatni a turistákat innen oda. Ehhez tartja magát. Ez nagyon nem ugyanaz. És ezért élmény megfürdeni abban, hogy van közösség. Akkora igényünk van rá ebben a hatalmas nagy individualizációban. Olyan nagy igényünk van a közösségre, hogy be sem merik ismerni maguknak az emberek.
Á: Egyesült Bennetek a Kelet és a Nyugat?
K: Bennem igen.
Á: A remény szó jutott eszembe. Reménnyel telve megyünk el keletre, hogy megtaláljunk valami lelkiséget, ami nem tudunk itt megélni, vagy nem találunk, mert érezzük, hogy ennél valami mélyebbre vágyunk. Hanoiban éltem meg egy különleges dolgot. Egy bolt előtt álltam, ahol egy nő képeket árult. Ez a bolt egy családi vállalkozás, a nő és a férje üzemelteti. Nagyon fiatalok. Beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy él benne a remény, hogy egyszer tanulhat ő is úgy, ahogy nekünk lehetőségünk van rá. Mintha ez a két földrész arra vágyna, hogy megtalálja egymást.
K: Én hiszek abban, hogy ez a két lelkiség egymásra vágyik. Ez nem úgy működik, hogy itt jobb vagy ott jobb. Mind a két helyen van valami, ami a másik két helyen nincs. Ebből a hiányból születik az, hogy ők ide vágynak, mi meg oda vágyunk. Az én hitem szerint nem véletlenül születünk arra a helyre, ahova születtünk. A hiány, amiért odamegyek adott az életemben, dolgom van vele. Hálát adok, hogy ilyen nagyszerű az életem, hogy én elmehetek oda, hogy megmerítkezhetem. Aztán mindazt, amit az a környezet ad, az a lelkiség, ami ott van, abból feltöltekezem és hazahozom. A következő kérdés, hogy itthon mit tudok vele kezdeni, hogyan tudom kibontani, és hogy tudom odaadni másoknak. Nekem nem az a dolgom, hogy odamenjek és ott éljek, bár a bé tervem az. Manilában bármikor tudnék élni, de remélem, nem lesz szükségem a bé tervemre. A lényeg az utazásban, a megmerítkezésben, hogy mindazt, ami ott van, azt hogy hozom el ide. Hogyan adom oda azoknak az embereknek, akiknek nem adatik meg, hogy eljussanak ebbe a lelkiségbe. Abban is hiszek, hogy az utazásaimat annak is köszönhetem, amit eddig lelkileg megdolgoztam. Sok olyan ember van, akik olyan egzisztenciális háttérrel rendelkeznek, hogy bármikor elutazhatnak bárhová. Nekem ez adatott meg. Mégis, a munkámon keresztül, ahogyan azt végzem, ahogyan magammal foglalkozok, ahogy az életemet élem, megteremtődik a lehetőségem rá. Számomra ez fontos összefüggés, és ennek felismeréséből fakad egy küldetéstudat is.
Nem csak önmagamért, az önmagam jósorsáért megyek el, hanem azért, hogy átadjam, megosszam másokkal mindazt, amit ott találok, amit magamba fogadok. Ez nagy felelősség.